Múltidéző

Az Ünőkő. (2280 m.)

Dr. Metzler Jenő leírása 1906-ból¹ (szöveghű változatban)

Ott, a hol Máramaros vármegye, Erdély és Bukovina határai egy pontban metszik egymást, emelkedik az Aranyos-Besztercze és a Szamos völgye fölé 2280 méter tengerszin feletti magasságban az Ünőkő.^*) Mint egy óriás határkő meredezik az ég felé, mert tőle keletre nincs csúcs, mely nagyságra nézve csak meg is közelítené, e világtáj irányában az összes hegyeken több mint 500 méter viszonylagos szintkülönbözettel uralkodik s csúcsáról a tekintet az orosz síkság végtelenségébe merülhet. A másik három oldalon, északon, délen és nyugaton hegylánczolatok megszámlálhatatlan sora övezi, melyekből méltóságteljesen domborodik ki a legmagasabb máramarosvármegyei csúcs, a 2305 m. magas Pietrosz hatalmas sziklatömbje.

A hegyrendszer nagyságáról, melynek az Ünőkő záróköve, fogalmat nyerhetünk, ha a térképen követjük az országutat, mely a Visó-völgyön végig az 1418 m. magas Priszlop-hágón² át kivezet Bukovinába, hogy az 1257 méter magas Rotunda³ nyergén keresztül visszakanyarodjék Besztercze-Naszódvármegye Radna városába. Ez az út körülbelül 150 kilométer hosszú, a hágók két oldalán aszfaltsimaságú, tökéletes műút, majdnem fele részében sűrű fenyves vadonon hatol át, hazai útjaink közül a legmagasabbra emelkedik s a maga nemében kétségtelenül egyike a legpáratlanabb látványosságoknak.

Az Ünőkő hazánknak leggyérebben látogatott csúcsai közé tartozik. Rám éppen nehezen megközelíthető volta gyakorolt vonzerőt s e tulajdonságát, tetézve az időjárás viszontagságai által, két ízben is alaposan kitapasztaltam.

1906 márczius elején a Magyar Turista Egyesület⁴ Budapesti Osztálya hirdetett hivatalos kirándulást dr. Jordán Károly⁵ vezetése alatt az Ünőkőre, skiekkel⁶. A hegymászásnak hazánkban ez a még kevéssé kipróbált faja, úgy látszik, nem nagyon csábított a részvételre s a vezetőt beleszámítva öten indultunk el 1906 márczius 7-én reggel a kolozsvári gyorsvonattal. Este 11 órakor érkeztünk Beszterczére, honnan másnap reggel 6 órakor egy három ló által vont, a szász vidékeken használatos landauerszerű fiakkeren, melyre mind az öten kényelmesen felfértünk, elindultunk avval a szándékkal, hogy hajtatunk addig, a míg lehet. Csípős hideg volt, de sem Beszterczén, sem a környékbeli hegyeken semmi hó. Két órai hajtás után még ugyanaz a kép s kis társaságunkból a majoritás már annak az aggodalmának kezdett lehangoltan kifejezést adni, hogy vállalkozásunkkal elkéstünk, nem találjuk azokat a hatalmas hótömegeket, melyekről Budapest környékén végzett ski-gyakorlataink közben ábrándoztunk és a várva várt nagyszabású ski-turázást a jövő télre kell halasztanunk. Közben elérkeztünk a „Strimba-hágó” alá; ez a 673 m. magas hágó köti össze a Besztercze völgyét a Szamos völgyével. Kocsisunk megállott, hogy 1½ cm. hosszú aczélcsavarokat illeszszen a lovak patkójába, mert az út, úgy mondá, a másik, az északi oldalon csupa jég. Mi, hogy felmelegedjünk, gyalog vágtunk neki az országútnak. Mikor a hágó legmagasabb pontjára értünk, elámulva gyönyörködtünk a váratlanul elénk táruló téli tájkép szépségében. A Pietrosztól az Ünőkőig s arról le a radnavölgyi erdőségig egy megszakításnélküli hógerincz ragyogott szemeink előtt. Így messziről olyan szűztiszta, olyan vakítóan fehér és puha, akárcsak a híres svájczi Jungfrau hókeblei. Most már elhitte közülünk a legmegrögzöttebb fővárosi turista is, hogy a leírások a Kárpátok téli hóvilágának nagyszerűségéről nem túlzottak. Délután ¼6 óra volt, mikor 70 kilométernyi kocsiút után Újradna felett a Valea mare (nagy völgy) torkolatánál felkötöttük skieinket. Körülbelül 15 kilométer szánút állott előttünk s 560 m. emelkedés. Kevésre vettük, pedig igen fárasztónak bizonyult. Nem sokára teljesen besötétedett, a kitaposott szánnyom mélyen bevágva módfelett nehezítette a ski használatát, a hol pedig – főleg erdei tisztásoknál napsütötte helyre értünk, ott finom, tükörsíma jégkéreg fedte az utat s ha ide készületlenül lép a ski-menő, biztos a felbukás. 12-13 kilós hátizsákkal a vállon, jeges helyen felkelni a skiezőre nézve utálatos, időtrabló kényszerűség, melynek gyakori megismétlődése csakhamar éreztetni kezdte hatását a társaság kedélyhangulatán. De elvégre minden kilométernek egyszer vége is van s ¼10-kor bezörgettünk a rotundai csendőrlaktanya ablakán. A derék csendőrök hamarosan magukhoz tértek első meglepetésükből és elhalmoztak avval a lekötelező vendégszeretettel, melyet a határszéli ily laktanyákban mint turista már több ízben tapasztaltam s a mely e hegyvilág télen való megközelítését annyira megkönnyíti. Minden szabadkozásunk ellenére felajánlották jól befűtött szobájukat, hol öt frissen vetett, hófehér ágy csábított nyugalomra. A szoba katonás rendje néhány rövid percz után „polczról-polczra” hátrálni volt kénytelen a menedékházak hagyományos zsibvásári rendetlensége elől, előkerült a háti zsákból az élelem, az első szendergéséből felébresztett öreg szakácsné meleg levest meg teát főzött s feledve volt a feljövetel minden fáradsága. Másnap úgynevezett pihenőnap volt, a mely úgy alakult, hogy délelőtt 11 óra tájban felkapaszkodtunk a laktanya felett emelkedő D. Cosorbi nevű havas tükrére (így hívják Erdélyben és Máramarosban a havasnak az erdőhatár fölé emelkedő füves részét) s verőfényes ragyogó időben kiélveztük ezt a tökéletesnek nevezhető ski-területet, a míg csak a nap az égen maradt. Végnélküli enyhe lejtők 1½ méteres hóval födve, melegen sütő nap, szélcsendes oldalak s a merre a szem ellátott, a magas hegyvilág sejtelmeket keltő látványossága. A ki ezt egyszer látta, nem tud szabadulni emlékétől és siettetni szeretné a nyarat s az őszt, hogy újra szemébe ragyogjon e kép. Ide jöjjenek festőink, ha új szineket keresnek. A hó az fehér marad vagy szemkápráztatóan ragyog, a hol a napsugár megtörik szemcséin, de a reflexek, melyekben a levegő e végnélküli hóterület felett mintegy láthatóvá válik, a kékes-fehér színnek valami megfoghatatlanul számos árnyalatában játszadoznak. E szakadatlan színhullámverésben látni véled a levegőt, mintha testet öltött volna s mégis átlátszóbb, tisztább, mint bárhol másutt s olyan éles körvonalakban mutat minden tárgyat, hogy elveszíted szemmértékedet. A messze völgy sötét fenyvesei, a környékező kúpok, csúcsok, oly közel látszanak lenni, mintha nagyítóüveg alatt néznéd őket.

Másnapra, azaz érkezésünktől számított harmadnapra volt tervezve az Ünőkő megmászása, utunk tulajdonképeni czélja. Reggel 3 órakor indultunk koromsötétben lámpással, mert köd volt és csendesen havazott, a viszonyokhoz képest enyhe, alig pár fok zérus alatti hőmérséklet mellett. Rajtunk volt teljes felszerelésünk s minden podgyászunk, mert programm szerint az Ünőkő keleti gerinczén akartunk felmenni és déli gerinczén leereszkedni Radnára, hol kocsink várt. A sűrű köd, az ismeretlen terepben felette meglassította haladásunkat, s fáradságos munka volt térkép, iránytű és magasságmérő segítségével a követendő irányt megállapítani. Ily körülmények között nem mertünk sehol lefelé siklani, ösztönszerüleg kerestük az éleket, úgy hogy jóval előbb kapaszkodtunk fel a gerinczre, mint tettük volna, ha kedvező időnk van, s egy nagy kerülővel kezdtük a napot. Így haladtunk körülbelül déli 12 óráig, mikor foszladozni kezdett a köd s megállapíthattuk pontosan, hol vagyunk. Kilencz órai szakadatlan menetelés után még nem voltunk az út felén. 1850-1900 méter magas gerinczen álltunk, a köd foszlásával kegyetlenül metsző szél köszöntött be, a legszerényebb bajuszocska helyét is torzonborz zuzmara foglalta el, melyből ujjnyi vastag jégcsapok lógtak alá. De a helyzet ujdonságának ingere, a ski-csuszamlással járó apróbb izgalmak melegen tartottak mindenkit. A vastag ujjnélküli gyapjú keztyű is csonttá fagyott és sajátságos, ilyen állapotban több meleget tartott, mint mikor a kéz izzadságától nedves volt. Nem hallgathatom el, hogy a nagy hóban való ski-menetelés kevésbé veszélyesnek bizonyult, mint a füvön vagy sziklán való járás. Paradoxonnak hangzik, pedig úgy van, hogy a ki a mélybe zuhanás veszélyét ki akarja kerülni, annak csak el kell vágódnia; a nagy hó, az apró szemcseösszetételben rejlő erejénél fogva úgy megragadja az illetőt, mint Gullivert a liliputiak. A legmeredekebb lejtőről lehetetlen a legurulás. Óvatosság csak ott szükséges, hol a hó felülete jeges és kemény. Hasztalan kutattunk hely után, hol szélcsendben, valami kőre ülve elkölthettük volna szalámi, sajt, szalonna, kenyér és gyümölcs-konzervből álló ebédünket. A társaság többi tagjai levették skieiket s a hótenger valamely sekélyebb helyén összekuporodva falatoztak. Magam, számolva a fagyott skiszíjakkal való manipuláció gyötrelmeivel, jobbnak láttam skieimen állva átélvezni ezt az úgynevezett déli főétkezést. Mindenki örült, mikor újra belemelegedhetett a menésbe. A gerincz mindig élesebb, szaggatottabb és sziklásabb lett, valóságos csúcsmászásokat kellett végeznünk, mert az oldalt való traverzálást majdnem lehetetlenné tette a törpefenyő, mely még alattomosabb volt, mint nyár idején, a mennyiben a hó eltakarta ágait s a ki elesett, valóságos csapdába jutott. Világos volt, hogy az élen nem mehetünk a csúcsig, törekednünk kellett, hogy rájussunk a szemben levő enyhébb lejtésű gerincz csábítóan sima oldalára, s a térképből is megállapítható volt, hogy a nyáron használt ösvény szintén elhagyja a gerinczet, leszáll a völgybe és a völgyfenéken áthaladva kapaszkodik arra a nyeregre, mely már közvetlenül a csúcs alatt van. Mi is addig a pontig vergődtünk, hol a térkép jelezte ösvény lekanyarodik a völgybe, aztán haditanácsot tartottunk. Közben az idő határozottan megjavult, a szél elcsendesedett, az ég majdnem kitisztult s csak az Ünőkő maga burkolódzott átláthatatlan sűrű fellegekbe. Meg vagyok győződve, hogy a pont, a melyen állottunk, nyáron is félelmetes bepillantást enged e hegyvilág titkaiba, de télen az anorganikus természet nagyszerű csöndje s a rengeteg hótömegek hideg ragyogásának közepette a hatás még erősebb s megborzongatta a legbátrabb hegymászó szivét is. Optimista számítással még négy óra kellett a csúcsra. Az óra délután kettőt mutatott, vagyis a legjobb esetben este hatra, mikor már besötétedik, érhettünk volna fel. Elvesztettük a csatát, meg kellett hátrálnunk és visszafordultunk. A lemenetel azonban feledtetni tudta ennek az elhatározásnak keserűségét. Olyan felhőtlen kék ég derült ránk, hogy a Riviera is megirigyelhette volna. Mindenütt kiválogattuk az alkalmas ski-terrenumot s 2½ óráig száguldottunk óriási kígyóvonalakban 800 méter eséssel a kaszárnyához vezető országútig. Már akkor vert gyökeret bennem a gondolat, hogy a térképnek igaza van és hogy az Ünőkőt skiekkel máramarosi oldaláról lehet sikeresen megmászni. A térkép azt mutatta, hogy az út hosszabb, de a gerincz emelkedése egyenletesebb és sehol sincs szintveszteség.

Háttal az Ünőkőnek fordulva, ott helyben elhatároztuk, hogy a kudarczot mielőbb kiköszörüljük s a hegyet a jövő télen megostromoljuk a másik oldalról.

E ski-út megállapítására vállalkoztam 1906 július havában.

A Budapestről este induló utas másnap délelőtt Vissó-völgy vasutállomáson száll ki. Innen a már említett gyönyörű út felvezeti a Priszlop-hágóra, hol 1418 m. magasságban csendőrlaktanya áll. Vissó-völgy – Priszlop 84 km. Nem tartozik ugyan a tárgyhoz, de megemlítem, hogy aránylag drága kocsi-út, mert – s ez a kuriozum – a vissói zsidó fiakkeresek kartellben állanak, Felső-Vissó községben valóságos kartellirodájuk van s a közösnek tekintett keresményt az összes kocsik után egy kasszába kell beszolgáltatni, melyből egyformán részesednek. Tessék itt alkudni!

Első nap Borsáig hajtattam. Ez a tízezer lélek-számmal dicsekvő oláh és zsidó lakta hely az utolsó község a magyarországi oldalon s még 24 kilométerre van a Priszloptól. Itt kerítettem podgyászhordót Timis Togyer oláh paraszt személyében, ki ötven éve s vékonydongájú termete daczára kitartó hegymászónak bizonyult, s másnap kocsin egy turistatárs és Togyer kiséretében felvitettem magam a Priszlop-hágóra. Innen vette kezdetét a tulajdonképeni tura. Délután kettőkor indultunk. Tervszerűen osztottam így be: másfél napot a fel-, a harmadikat a lejövetelre szántam, mert kényelemben kívántam a terepet tanulmányozni, és sátorral lévén felszerelve, a szabadban való éjszakázástól mit sem kellett tartanom. Utunk, – s a következőkben a katonai térkép megnevezéseit használom, melyek meglehetősen fedik a nép ajkán élő neveket – a Stiolu havas⁷ (1613 m.) gerincze alatt vezetett. Jobbra hagytuk a Piatru Reu⁸ (roszsz kő) zergében és havasi-gyopárban gazdag mészszikláit. A Stiolu és Muntelu Kailor⁹ (1945) közötti széles nyerget keresztezve felkapaszkodtunk az utóbbit és a Gargaleut¹⁰ összekötő gerinczre. Ski-menőknek ajánlatos egy kis kerülővel a Kailor kúpját útba ejteni, mert így kikerülnek egy meredekebb, kissé sziklás részt. A Vrf. Gargaleuról melynek csúcsát balkézt hagyjuk, az egyenesen délnek vezető gerinczet kell követnünk a Vrf. Clai¹¹-on (2110) át a Vrf. Omului¹²-ra (2135). Az Omului csúcsáról a gerincz megoszlik. Nekünk a keletnek fordulót kellett követnünk. Minthogy azonban esteledni kezdett, a Clai alatt leszálltunk egy kis katlanba, míg törpefenyőkhöz értünk és ott egy hómező szomszédságában dús havasi pázsiton sátort ütöttünk. Togyer tüzet rakott s e mellett töltötte az éjszakát, mi ketten a sátorban tértünk nyugalomra. Gyönyörű csillagos éj volt, csak az nyugtalanított, hogy a csökönyös délnyugati szél nem akart elállani. Az éjszaka hideg volt, de az erősen leczövekelt sátor jól tartotta a meleget. Álmunkból kolomp hangja ébresztett. A völgy pásztorai meglátták este a tüzet, reggel a sátrat s kiváncsiságból odahajtották nyájaikat. Ketten voltak vagy 100 drb juhval. Mikor reggel kidugtam fejemet a sátor nyílásán, már elég magasan állott a nap, ragyogott mellettünk a hómező, míg a füves helyeket bégető juhok sokasága lepte el. A két pásztor ruházata jól bezsírozott egy szál ingből és gatyából állott, az egyik bocskorban, a másik mezíláb volt. Kneip apónak is imponálhatott volna. Szóba állottam a mezítlábossal és a szíves társalgás jutalmául adtam neki 20 fillér dohányravalót. Látszott arczán, hogy nem érti, miért kap pénzt, azután kezet akart csókolni. Milyen távolságot érezhet az ilyen ember maga és az úr között, ha egy hatosért egy magakorabeli férfi elé kézcsókra kúszik!

A Vrf. Omului-tól kezdve a gerincz északra meredeken esik alá, helyenkint függélyes falakban, míg déli oldalán menedékesen ereszkedik le az erdőhatárig, pompás havasi legelők alakjában. Átlagos magassága néhány méterrel meghaladja a kétezer métert s főleg északon gyönyörűen formált, typikus alpesi katlanokra nyujt kilátást. A gerincz, ott a hol az Ünőkő massivja belőle kiválik, leesik 1978 méterre. Mire ideértünk, dél felé járt az idő és a makacs délnyugati szél lassankint felhőkkel vonta be fejünk felett az eget. Itt fent komor sötét lett a színezés, míg lent a völgyben még napfényben ragyogott a világ, s a színekben pompázó táj a felhőkárpit alatt, mint valami óriási sapkaellenző alól biztatott, hogy nem kell olyan komolyan venni ezeket a mogorva felhőket. Valóságos lidérczfény az ilyen völgyi felragyogás s míg látod, nincs erőd visszatérni. Mi is nekivágtunk az utolsó 300 méternek, be a legsűrűbb fellegek közé, abban a reményben, hogy odafönn föllebben a fátyol, mely annyi sejtett szépséget takart. De az Ünőkő hajthatatlan maradt. Nem engedett fel télen s ködbe burkolódzott nyáron. A csúcsán romban hevert a háromszögellési jel. Egyik támfáját lehúztam pár emberrel¹³ a csúcs alá s ott tüzet gyújtottam. Magam felütöttem a sátrat, mert cseperegni kezdett az eső s a szél egyre nagyobb erővel fújt. Egy messze dörgés elhaló moraja sietésre intett. Levest főztem, megebédeltünk, majd mind a hárman behúzódtunk a sátorba, hogy abban kivárjuk a közelgő nyári zivatar elmulását. Nyár is volt, zivatar is volt, közelgetett is, mindez a számítás szépen bevált, csak az elmúlás váratott sokáig magára. Nem telt bele 15 percz s teljes erővel kitört a vihar, próbára téve bátorságunkat, hidegvérünket, a sátor szél és vízálló erejét. Nagyon kényelmetlen helyzet volt. Egyik oldalon az Ünőkő több száz méter mély, meredek falú északi katlana, a másik oldalon a jeges esőtől síkossá vált gyeplejtő. A szél kezdte meglazítani a sátor hevenyészve beütött czövekjeit, Timis Togyert hiába küldtem ki, hogy baltájával segítsen a bajon. Ez a famunkás, a ki élete legnagyobb részét az erdőben töltötte, itt a szélverte sziklás csúcson teljesen elvesztette lelke egyensúlyát. Csak hányta a kereszteket s oláh-magyar-volapük nyelven rémmeséket tálalt fel a szél erejéről. Hogy ő hallotta, tudja, hány juhot meg pásztort sodort már a mélybe a vihar, ha fennérte őket az éleken. Minden áron futni akart, le az ő „padura”-jába, az erdőbe, melynek ismerte a törvényeit, minden csinját-binját. Súlyosan nehezedett rám a felelősség érzete. Meghánytam-vetettem magamban az esélyeket és elhatároztam, hogy maradunk, ha kell, egész éjszakán át másnap reggelig. Emberlakta helytől 10–12 órányira voltunk. Ha elindulunk, bőrig ázunk, minden felszerelésünk átnedvesedik s az éjszakát így kell szabadban töltenünk. Togyer is maradt, nem mert egyedül nekiindulni vagy talán a köteles hűség visszatartotta. Erélyes parancsomra kimászott utánam a sátor alól, segített sziklákat hengergetni a sátorlapok külső széleire. Magam azután baltával jól bevertem a czövekeket, megtéve így minden tőlem telhetőt, hogy a szél el ne hordja fejünk felől egyetlen oltalmazónkat. Ezen fordult meg a sorsunk, ha a sátor kitart, szép emlék lesz az egész, ha nem, kegyetlenül megemlegethetjük az Ünőkőt. Most már itt a szomszédságunkban csapdosott le a villám, egyik mennydörgés a másikba olvadt, a sziklafalak mindegyiket többszörösen visszaadták, úgy hogy egymás szavát alig hallottuk. A sátor meg-megingott a szél rettenetes nyomása alatt, majd a sátorlapok lobogása adott pisztolylövéshez hasonló csattanást, míg a jég úgy kopogott rajtuk, mintha mindenáron foszlányokká akarná tépni őket.

Órákig tartott ez. Bizonyára több vihar vonult el felettünk egymás után, mert teljesen besötétedett, mire a szél gyengébb lett és a villámlások megszüntek. Togyer a sátor széléhez huzódott s összehúzta magát mint valami kutya, kifli formában, fejét a térde közé dugva. Tüszője felcsúszott s csupasz derekára ráhullott egy-egy csepp a sátor belső falán lecsapódó vízpárákból. Vaczogott az Istenadta, de a világért egy ruhadarabot el nem fogadott volna tőlünk. De akármilyen sötét, akármilyen hideg volt az éjszaka, egyszer csak vége szakadt. Nagyon hosszú sem volt, mert javarészét átaludtuk. Mikor szürkületkor kinéztem, hópelyhek szállingóztak gyéren, a sátort ujjnyi vastag jégkéreg borította s a gyep fehérlett a dértől. Milyen megkönnyebbülést éreztünk mindhárman, mikor útnak indultunk lefelé, barátságosabb hazába. A menetelésbe felmelegedtünk, a köd foszladozni kezdett s mihelyt megláttuk a nap sápadt fényű korongját a felhőkön át, visszatért a jókedv s élvezni tudtuk a Vale Ineul¹⁴ vadregényes szépségét. Mert a visszautat ennek a völgynek nyugati határgerinczén át választottuk, a Tomnaticul¹⁵ havason keresztül a kirlibábai országútra. Mikor már bentjártunk az erdőben, az öreg oláh levette fövegét, hozzám lépett, megveregette a vállamat e szavakkal: „Bun domnu, Jó úr, jó volt éjszaka Ineun maradni”. Nem tagadom, e dicséret jól esett.

Helyes volt éjszaka a sátor alatt maradni. E felszerelési tárgy fényesen bevált, s használatát a mi elhagyatott hegyeink között, melyek szépségének fősajátossága vadságukban rejlik, mindenkinek a legmelegebben ajánlhatom. Súlya nem több 3,25 kg.-nál. A hideg ellen egy jó nagy s mégis könnyű teveszőr takaró, szél és eső ellen a sátor s nincs csúcs hazánkban, melyet kényelmesen meg nem közelíthetnénk. Talán inkább elhiszik ezt olvasóim, ha hozzáfűzöm, hogy társam, ki mind e viszontagságon a legkisebb baj nélkül keresztül ment, egy fiatal asszony volt, ki hozzám nagyon közel áll, s megérdemli, hogy vigyázzak rá, mint a két szemem fényére.