Sível az Ünőkőn

Baczoni Géza leírása 1937-ből¹ (szöveghű változatban)

Valahányszor verőfényes tavaszi vasárnapokon a feleki tetőre vitt sétakirándulásom, mindég vágyakozóan tekintettem a reggeli napsütésben csillogó, hóval borított Rodnai havasok² felé.

Régi álom volt eljutni egyszer a kettős-szarvú Ünőkő csúcsra úgy a „Kos havában”, amikor a völgyben már rég halálra gázolták az égből esett havat, de a 2000 méteres hegyóriások még mindég fehér hermelin palástot hordanak.

Ez az álom válott valóra 1936 tavaszán és Gyümölcsoltó Boldog-Asszony napján³ csodálhattam a tavasz meg tél ölelkezését a 2281 méter magas Ünőkőn.

Hárman valánk együtt a szamosvölgyi vonat kocsijában, mely déli 1 órától este 8-ig döcögött velünk Rodna Veche⁴ végállomásáig, hol Szenkovits Gerő ottani kereskedő várt és közölte, hogy Valea Vinului⁵ községben gondoskodott szállásról. Hátunkra vettük örök útitársunkat, – a hátizsákot – vállainkra pedig a jól viaszolt sítalpakat. A borbereki völgyben csillagfényes égbolt ragyogott ránk s a korai éjszaka csendjébe csak a szembe rohanó patak zúgása, hosszú lépteink katonás üteme és egy-egy gübbenős pocsolyára kiszalasztott cifra „hü az áldóját" felkiáltás vegyült bele. Egy jó óra alatt mögöttünk volt a 8 Km. és nemsokára kényelmesen nyújtózkodtunk el Händelné asszonyság tisztán vetett, vendéglátó ágyaiban.

Hajnali kakas szóra, de még mindég csillagfényes éjszakában vágtunk neki a Vöröspatak mellett már sötétben is jól ismert útunknak, mely észrevétlen emelkedőjével az alsó bányatelepig egy kettőre elfogyott. Következett tajtékzó vizével a félelmetes Ördögszoros, melyről oly szépen írja Reményik Sándor

„A szoros felett összeér a szirt.
Az ördög torka szájába nyílik ott.
Villognak a kemény gránitfogak,
És egy halványkék repedés csupán
Az ég.
Menekülő utadat arra vedd
Lélek, különben itt tart a pokol."

Utunk egy merész fordulóval a havasok testőrhada közé, sötét fenyveserdőbe kanyarodott, hol fűrge szerpentinek váltogatták egymást. Nem fogadott ismerős csaholással a felsőbányák tarka komondora – úgy látszik ilyenkor nem igen jár arra természetjáró és nem kellett harcbaszállni az erdő végén levő esztena lompos kutyahadával sem, mert azok most a völgyben valamelyik pajta végén álmodoztak letünt dicsőségükről.

Ekkorra már teljesen megvilágosodott s a felkelő nap pajkos sugarai megkezdték csillogó játékukat a jéggé fagyott hómezőn. Egy meredek oldal van még a gerincig, amit rendes körülmények között rövid idő alatt szoktuk megtenni, de ez alkalommal keserves lassúsággal haladtunk előre. Ugyanis bár hatalmas hóréteg borította a gyephavasi oldalt, léc kötéséről szó sem lehetett, mert a hó csonttá volt fagyva. Itt egy száz méteres távon átszenvedtük a könnyelmű természetjárók minden keserűségét. Igen, mert nem gondoskodtunk a magas hegységeken nélkülözhetetlen hágóvasakról. Egyikünk, aki sok alpesi kirándulásán szerzett tapasztalatai folytán birtokában volt egy könnyű kis hágóvasnak, macskakönnyedséggel haladt a jeges havon felfelé, míg másodmagammal egy óra hosszat rugdostunk lépcsőket, hogy azokon előbbre juthassunk. El lehet képzelni, milyen kellemes ez, nehéz hátizsák és sítalpak terhe mellett, 60 fokos hegyoldalon, ahol egy hibás lépés az örök símezőkre csúsztatja az embert.⁶

A Vârful Roşu⁷ napfényben.
(Miklós L felv.)

Mint nyugtalan madár az ágakon, úgy röpködött tekintetünk köröskörül, aztán mentünk tovább, fennebb, hogy fenékig üritsük a természet csodatevő italával töltött kelyhet. Sítalpjaink még mindig vállainkon, mert a hó tovább is jég. 2000 méteren lepakolunk, hosszabb pihenőt tartva a perzselő napsütésben. A vakítóan csillogó hó sötét szemüveget kiván, kitünő alkalmat adva, hogy zöld szemüvegen keresztül is „rózsaszínben lássuk a világot”.

Valami tündérkézzel rajzolt térképhez hasonlított a Rodnai havasok vidéke. Színek, árnyalatok csodás összevisszasága teszi különlegessé az egész panorámát. Északon a havasok királynője, az Ünőkő büszkélkedik habfehér köntösében, melyen ezer és ezer gyémántszem csillog a tündöklő napáradatban. Koronája egyszerű: fenyőgerendás háromszögelési jel. Körülötte birodalmának udvarnokai: a 2225 mtr.-es Vârful-Roşu⁷, mely valóságos kristályhegynek látszik az ízzó ragyogásban. Nyugatra a borbereki völgyet körülölelő hegyél az Omullal⁸ és Korongyossal. Mögöttük feltünik kéklő messzeségben a Czibles⁹ (1843) hármas feje.

És végűl észak-nyugatra Mackó Muki hazájának, a maramureşi hegyek¹⁰ büszkeségének, a 2305 méteres Pietrosul Mare¹¹-nak látjuk fényleni homlokát.

Alattunk a fenyves rengeteg örökzöldjéből ki-ki kandikál a felső bányák épülete. Arrébb a borbereki és újradnai völgyek bogárhátú házikói a küzdelmes életet juttatják eszünkbe. Pedig ott fenn, a fehér hegyek birodalmában, Isten közelségében olyan békés csend honol, olyan megelégedés járja át zakatoló szívünket, háborgó lelkünket, hogy érezzük: az ilyen ünnepi percek, az ilyen apró örömök adnak erőt, kitartást életünk egyformaságának elviseléséhez.

A csúcsig lévő 200 métert hátizsák és sítalp nélkül, hamar legyűrtük. Fent aztán északra is megnyílt a kilátás a Lengyelhon földét ővező Erdős Kárpátok felé. Feltűnnek a bukovinai hegyek, míg délre a Transzilvániát és a moldovai síkságot elválasztó borgói hegylánc, a Mirosláva és a Henyul terpeszkedik.

Szótlan gyönyörködésünkben különös zajra figyelünk. Nézünk jobbra, nézünk balra, mindenütt csak a csillogó hómező. A zaj pedig egyre erősödik és valami suhogáshoz hasonlóan fejünk felett hallatszik. Feltekintve az azurkék égre, gyermeki örömmel kiáltjuk: „Gólyák! Tavasz!" Igen! Mig körülöttünk a mindent fagyosan borító, fehér szemfedőjű tél makacsul ragaszkodik szerzett jogaihoz, ádáz harcot víva a márciusi nap melegével, addig fejünk felett egy 25 főből álló gólyacsapat visszavonhatatlanul jelzi a tavaszt.

Ki tudja, meddig néztünk volna az Ünökő csúcsáról az észak felé húzó, piroscsőrű madarak, az új tavasz első hirnökei után, ha egy hirtelen kerekedett szellő merengésünkből nem térít magunkhoz. Visszatérve elhagyott terheinkhez, válogatott befőtt-lakomát rendeztünk s aztán a síléceknek is hasznát véve, a már megpuhult hóban „egy szuszra" lesíklottunk az 1480 méteren fekvő S.K.V. menedékházig¹². Ez azonban árván és elhagyatottan, ajtók, ablakok nélkül bámult ránk, a téli pihenésében megzavarókra.

Még egy darabig élvezhettük a sí-sport örömeit, de lennebb a hó már annyira puha volt, hogy léccel együtt derékig süllyedtünk és valósággal ki kellett egymást ásnunk a méteres hógödrökből.

Alkonytájban leérkeztünk Rodna-Nouă¹³ községbe. Itt a szállás ugyan nem volt olyan pompás, mint az előző éjszaka, de azért nógatás nélkül síklottunk át álomországba. Ott újra láttuk a rodnai hegyek királynőjét, amint ráborult a havasi szentivánéj. Reggel, amint az álom tovatűnt, ismét a fehér, komor valóság állt előttünk.

A szerző lábjegyzete

^**Reményik Sándor költeménye: Szentivánéj a havason.¹⁴

Lábjegyzetek (Budai Péter)

¹Megjelent két részletben, az Erdély XXXIV. évfolyamának 1-2 számában (3-5. oldal) és 3-4. számában (15. oldal), 1937-ben.

²Az írás megjelenése idején az Erdélyben megjelenő magyar nyelvű nyomtatott sajtóban is kötelező volt román földrajzi nevek használata, legalábbis a főbb helyek tekintetében.

³Március 25.

⁴Óradna (lásd a 2. lábjegyzetet).

⁵Radbaborberek (lásd a 2. lábjegyzetet).

⁶A leírás alapján valószínűsíthetően a manapság piros háromszöggel jelzett út nyári változatán mentek fel a Curăţel-gerincre (a jelenleg használatos téli változat vagy nem létezett még akkor, vagy nem ismerte a csapat).

⁷Vörös-csúcs (lásd a 2. lábjegyzetet).

⁸Ember-tető (lásd a 2. lábjegyzetet).

⁹Széples (itt kivételesen magyaros írásmódot használ a szerző a román név esetében is).

¹⁰Azaz: máramarosi (lásd a 2. lábjegyzetet).

¹¹Nagy-Pietrosz (lásd a 2. lábjegyzetet).

¹²Valószínűleg a mostani Curăţel-védkunyhó helyén állt egykor ez az épület.

¹³Újradna (lásd a 2. lábjegyzetet). A község jelenlegi hivatalos neve: „Şanţ” (ami egyébként a középkori földsáncokra utaló német/magyar „sánc” névből ered).

¹⁴Reményik Sándor kolozsvári költő számos versét Radnaborbereken írta, az itteni élmányek ihlették például „Vadvizek zúgása” c. kötetét.