Legendák
Elöljáróban
mi fán terem...
Az alábbiakban néhány Radnai-havasokhoz köthető monda olvasható. Akinek tudomása van további ide illő regékről, ne habozzon felhívni rá a figyelemet. Addig is kellemes utazást kívánok a legendák misztikus világába!
Borsafüred | Két legenda a Ló-havasról |
Óradna | Rege a havasi gyopárról | Az Ördög-szoros legendája | Benesék legendája |
Közel a máramarosi Borsához egy szilaj patak vize zuhan alá a sziklákon, rohamosan és vadul. A Lovak vízesése néven ismert hely az ország egyik legmagasabb vízesése. A legenda szerint több száz éve, a tatárjárás idején történt, hogy a borsaiak legszebb lovaikból álló ménes levetette magát az akkor még csupasz sziklákról – inkább feláldozták magukat, mintsemhogy a tatárok kezére kerüljenek. A borsaiak pedig annyira megsiratták elvesztett lovaikat, hogy záporozó könnyeikből egy csodálatos vízesés alakult ki ezen a helyen.
Egy másik fáma szerint a Gonosz-kő legelőin egykor csodaszép ménesek legeltek. Tavasztól késő őszig a paripák paradicsoma volt ez a hely. Nyugalmukat csak egy medve zavarta meg időnként, ám a bundásnak nyílt terepen semmi esélye nem volt a fürge lovakkal szemben. Egy sötét, viharos éjszaka aztán a medve újra szerencsét próbált. A hegy vészjóslóan visszhangozta a mennydörgések moraját, s a szörnyen tomboló viharban ijedten bújtak egymáshoz a lovak. Hogy végre meg tudja fogni őket, a medve cselhez folyamodott. Szép lassan a hegy meredek, sziklás részei felé kezdte terelni a rémült lovakat, ahol már könnyebb prédává váltak. Mikor aztán elérkezettnek látta az időt, hirtelen a ménesre rontott. A paripák ijedtükben megiramodtak a völgy felé, gondolván, hogy megszabadulnak a veszélytől. Csakhogy a viharos éjszakában rossz irányba indultak, és a sötétben mind belelezuhantak a vízesés szakadékába. Úgy tartják, azon az éjszakán 15-16 ló esett áldozatul. A történet megmaradt a helyiek emlékezetében, s így kapta nevét a Ló-havas, a Lóhavasi-vízesés, a Lovak forrása és a Lovak hídja (A Ló-havas északi oldalán lévő katlan) is.
Csodaszép tündérleány volt az Ünőkő. Deli barna ifjú a Korongyis. Hogy miként lettek magas, szédítő hegyóriások: a havasi gyopár regéje mondja el, mely egyszerű, miként maga a virág is.
Holdvilágos este oda lopódzott az ifjú a tündér-kastélyhoz, hogy bámulja a tündérleányt, ki virágai közt — maga is szép, gyönyörű virág — bolyongott. A legszebb vérpiros virág előtt megállva, leszakítá azt és keblére tűzte.
E perczben megszólalt a közelben álló ifjú. Szemében tűz, hangjában szenvedély vala:
— „Add nekem e szép virágot” — esenge.
És a tündérleány, a szenvedélytől és a szerelmi hévtől elkábítva, elfeledte tündéri voltát, szóba állt a földi emberrel és kebléről a virágot az ifjúnak adá.
Egyszerre rémítő villám csapott le, a föld megremegett és mozgott szüntelen; míg a föld gyomrából tűz, láva ömlött ki, elöntve az egész vidéket.
Az idők folyamán két hegy alakúit e forrongásból: a leányból az Ünőkő, az ifjúból a gyopár-termő Korongyis. Abból a vérpiros virágból pedig kinőtt a Korongyis oldalain a villámtól megfehérített gyopár.
| oldal tetejére |
Az Ördög-szoros legendája
Kakas Zoltán gyűjtéséből (Beszélő Kövek, 2000); eredetileg lejegyezte: Nemes Ödön
Régesrégen, mikor még e vidéken pogányok laktak, Radnán egy délceg vitéz élt, ki erősen feltette magában, hogy kereszténnyé teszi az országot; de mert pénze nem volt annyi, hogy templomokat építtessen, aranyat ment keresni. Embereivel széltében, hosszában felkutatta a radnai hegyeket, de ólomnál egyebet sehol sem tudott találni. Egyszer, amint ismét az Ünőkő alatt bolyongott, egy fényes várkastély csillant szemeibe, melynek tornácán egy csodaszép hölgyet pillantott meg, ki fonogatva orsóját a mélységbe eregette. Hogy, hogy nem, a szép hölgy, amint a délceg ifjút meglátta, a mélységbe ejtette orsóját, mire a vitéz azonnal ott termett s az elejtett orsót felvette. Csak most vette észre, hogy az orsó karikája fénylő színarany. „Milyen boldog vagy te” - szólt a vitéz, mikor az orsót a leánynak átadta – „neked, amint látom bőven van aranyod, míg én hiába kutatok utána.” - „Jól van, szólt nyájasan a hölgy, ha csak az a vágyad, hogy gazdaggá légy, akkor azzá teszlek: soha sem szabad kilétem felől tudakozódnod.” - Ezzel a szemben levő szirtre mutatott s mire az ifjú ámulásából magához tért, láthatatlanná lett.
A vitéz minden szolgáját magával vitte és furatni kezdé a hegyet, mely úgy ontá az aranyat, hogy alig bírták hazacipelni. A deli vitéz most már naponta felkereste a csodaszép hölgyet, kinek örvendezve beszélte el, hogy milyen szép templomokat építtet; de még mindig nem ismerte nevét. Ez nagyon bántotta, míg végre elhatározta magában, hogy titkon neve és kiléte után tudakozódik. Egyszercsak aztán a hölgy egyik komornáját szép szóval körülvette, ki elmondta, hogy úrnője nem más, mint Izora, a hegyek tündére. A vitéz erre nagyon megdöbbent és elszomorodott, mert tudta, hogy akit szeret, az övé soha nem lehet.
Az ördögök eközben, kik a harangszónak és tömjénfüstnek nagy ellenségei, összebeszéltek, hogy mindenáron meggátolják a templomok építését, s mert tudták, hogy a vitéz a sok kincset a bányából veszi, egy éjjel a bányához vezető utat nagy szirtekkel zárták el. Másnap reggel, amint meglátta, hogy útja el van zárva, úgy hívé, ezt a tündér tette haragjában, hogy utána tudakozódott, amiért búnak adta a fejét s világgá ment.
A tündér meg azt hitte, hogy a vitéz hűtlenné vált; elhatározta tehát, hogy fényes palotáját szétrombolja; de előbb kemény átkot mondott e bányákra, hogy azok többé ne teremjenek aranyat.
Forrás: A borvölgyi fürdő és vidéke (Erdély 1892/2. szám, 57-63. oldal)
| oldal tetejére |
Benesék legendája
Kakas Zoltán gyűjtéséből (Beszélő Kövek, 2000); Ion Pop Reteganu nyomán
Réges-régen, egy szép tavaszi estén, Óradnára egy Benes nevű szegény halász érkezett feleségével s fiával, kik egy, a Szamos folyó partján levő kis kunyhóban húzódtak meg. Itt a kedvező alkalmat felhasználva Benes nagy kitartással s a legszebb reményekkel a halászáshoz fogott, de ennek ellenére az eredmény vajmi kevés, sokszor éppen semmi volt. Rajta is betelt az a régi közmondás: „Halász, vadász, madarász, üres tarisznyába’ kotorász.”
Midőn egyszer a Szamos folyóban halászva, kínálgatta az édes csalétket, hol ide, hol oda dobva horgát s sovány szemekkel lesve az eredményt: hirtelen csak elébe toppan egy piros köpenybe burkolt, hosszúszárú pipából bodor füstöket eregető emberke, kinek két - patához hasonló - lábán fényes sarkantyú díszlett. Benes e különös díszbe öltözött alakot meglátva, nagyon megijedt s sűrű keresztvetésekkel igyekezett magát tőle biztosítani; de hasztalan, mert azt semmi sem riasztá vissza, sőt bátran közeledett a megrémült Beneshez s a legnyájasabb hangon így szólítá meg:
„Igaz, hogy én az Ördög vagyok, de azért nincs okod tőlem félni, sőt ellenkezőleg, bízzál bennem s remélj, mert most éppen az irántad való jóakarat vezérelt ide. Látva ugyanis a te sanyarú helyzetedet s eredménytelen fáradozásaidat: szolgálatomat akarom neked felajánlani, oly szolgálatot, mely után minden vágyad azonnal teljesülhet s úgy magad, mint a hozzád tartozók a legirigyeltebb emberekké lesznek s koplalás helyett a legnagyobb jólétet éritek el. Csak azt kívánom viszonzásul, hogy engem tiszteljetek s kössétek le magatokat részemre. Gondold meg s ha akarod, kövess engem!”
Benes a csábító ígéretek befolyása alatt fényes jövőt varázsolt maga elé, képzelete egy magasabb régióba ragadta s a gazdagság folytán megszerezhető finom ételek és italok már csaknem előre érzett íze, a munka nélküli élet csábos kényelmei, a község lakói fölött gyakorlandó fölény s még a papnál is nagyobb tekintély reményei oly ellenálhatatlan erővel hatottak reá, hogy ily szavakkal fordult a kísértőhöz:
„Hallod-e, Uram? Ketten a vásárt akár azonnal is megköthetnők, de mivel te a feleségem s a fiam tiszteletét is kívánod, ezért én az ők nevökben csak a velök tartandó értekezés után s a tőlük kieszközölt beleegyezés alapján nyilatkozhatnám, mert nálunk az a szokás, hogy csak közös egyetértéssel intézhetjük dolgainkat. De ha nincs kifogásod ellene, holnap e helyen, ez órában találkozhatunk s határozatunkat közölni fogom.”
„Jól van” - mondá az ördög s azzal eltűnt.
Benes hazafelé indult, elgondolkodva, hogy milyen jó is lesz az, hogy ahelyett, hogy esőben, szélben, étlen, szomjan a Szamos partján lézengene, a legfényesebb ruházatban ülhet majd kastélyában a dúsan terített asztal mellett s kegyesen fogadhatja az előtte hajlongók köszöntéseit.
Sötét este volt, mikor Benes ilyen gondolatokkal, de üres tarisznyával hazaérkezett. A felesége türelmetlenül várta a vacsorára valót s amint a férje a kunyhóba belépett, feleségének első kérdése az volt: „Hozol-e valamit?” - „Hozok feleség, hozok, üres tarisznyát ugyan, de annál jobb hírt! Meguntam már e nyomorúságos életet” - így kezdé Benes a hír elbeszélését - „e sok fáradsággal s kevés eredménnyel járó foglalkozás annyira terhemre van, hogy nem tudom elviselni. De úgy látszik, hogy a gondviselés megelégelte szánandó állapotunkat, mert halászás közben az Ördöggel találkoztam, ki azon esetre, ha ti elfogadnátok, a legkényelmesebb életet biztosítaná részünkre s minden vágyunkat a legnagyobb készséggel teljesítené.”
„Ez elég örvendetes hír” - mondá a feleség - „de viszonzásul mindezekért mit kíván?”
„Életünkben semmit, csak halálunk után kívánja, hogy szolgálatába szegődjünk.”
„Isten mentsen” - mondá a fiú - „hogy lelkemet bármi kincsért is az Ördögnek adjam el” s miután ismerte atyja hajlamait, azonnal feltarisznyált s a szülői házat örökre elhagyá.
A fényes jövőtől szintén elcsábított feleség fia távozása után ily szavakkal fordult férjéhez: „Én az Ördög ajánlatát hajlandó vagyok elfogadni, ha öt zsák aranyat s háromszáz éves életet biztosít részünkre, különben nem.”
A felesége határozata a halászt nagyon boldoggá tette s bár étlen, szomjan, de alig várta a légyott óráját s az álmatlanul eltöltött éj hajnalán azonnal a kitűzött helyre indult hol a bőkezű kísértő nem sokáig váratott magára s már messziről kiáltá a halász felé: „Nó, mi a határozat?”
„Én és a feleségem elfogadjuk ajánlatodat; fiam azonban nem; de mi is csak oly feltétellel, ha öt zsák aranyat s háromszáz éves életet biztosítasz, s ez idő alatt minden vágyainkat teljesíted s minket hűségesen szolgálsz.”
„Elfogadom” - felelé az ördög - „ma éjjel legyetek otthon, mert a pénzt akkor elviszem.”
Úgy is történt. Következő éjjel az ördög beváltotta ígéretét s az öt zsák aranyat pontosan és hiánytalanul a szegény halász kunyhójába szállította.
Most kezdődött csak a gyöngyélet a már boldog halászpárra nézve, igyekeztek is azt a legnagyobb mértékben fölhasználni; fény, pompa, dínom-dánom, s boldog semmittevésben töltötték napjaikat. De ez sem elégíti ki vágyaikat, a nagy kincsből Óradnától az északkeletre fekvő szép hegyeket megvásárolták, s arra a hűségesen szolgáló ördöggel egy gyönyörű palotát emeltettek, melybe a legnagyobb kényelemmel rendezkedtek be, s ezidőtől fogva már csak négy paripától vont aranyos kocsiban lehetett őket látni. Így éltek boldogan, megelégedetten több emberöltőn keresztül, míg a szerződésileg biztosított idő le nem járt; mikor pedig a háromszáz esztendő letelt, nyomtalanul tűnt el a palota, s vele együtt a házaspár is, de áll a szép hegy, s egykori tulajdonosáról ma is a Benes nevet viseli.
Eltűntek Benesék, eltűntek nyomtalanul, senki sem tudja hová. Egyszer azonban egy elbolyongott juhait kereső pásztor a Benes-hegyhez érve annak oldalában egy igen-igen mély barlangra bukkant, hol legnagyobb rémületére Benest találta ki, éppen pénzszámlálással volt elfoglalva. A juhásznak egy marék pénzt adott s kérte, hogy gyorsan távozzék, nehogy gazdája - ki úgy látszik pénztárosává tevé - ott találja.
A monda szerint bizonyos napon ma is hallható Benesék keserves sóhajtása és jajgatása, mert a lelkeiket eladó Beneséket kíméletlen gazdájok, az ördög, ekébe fogja s a legkíméletlenebb módon szánt velök a Benes-hegy oldalán.
